Milyen életút várhat egy női lélekre egy szomorú, bántalmazó párkapcsolat után, egyedülálló anyaként? Elrontottnak könyveli el az életét, vagy tudatosan elindul egy boldog jövő felé? Egyik nőtársunk megosztotta velem történetét, és kérte, hogy név nélkül tegyem közzé olvasóim számára is. Úgy gondolja, hogy lelki épülésének rögös útjának eseményei mások számára is reményt adhatnak.
Ahogy már sokszor hangsúlyoztam, az egészséges életmódnak szerves része a lelki egészség is, sőt! Minden a lélekben dől el. Az hat ki a cselekedeteinkre, döntéseinkre.
Nézzük hát, hogy nőtársunk hogyan élte meg a mélypontokat, és milyen gondolatok segítettek számára, hogy végre elhiggye azt, hogy ilyen múlt ellenére is joga van a boldogság felé elindulni.
Kiút egy bántalmazó párkapcsolatból és az önbizalomhiányból – a női lélek feltámadása
„Történetem elmesélését nem a párkapcsolattal kezdem, de még csak nem is a gyerekkorommal, mert valójában még annál is régebbre nyúlik vissza. Ma már tudjuk, hogy bizonyos lelki traumák, attitűdök generációkon át hatnak. Én magam a reinkarnációban is hiszek (ennek ellenére nem vettem részt előző életes utaztatáson, mert attól tartottam, hogy megzavarná a jelenlegi életemet, a jelenemet, és csak annyi információt engedtem be ezzel kapcsolatban, amit a lelkem spontán is engedett).
De most visszatérnék dédmamáink, de akár többezer évvel ezelőtt élt női őseink történetére.
Mire volt berendezkedve a társadalom? Arra, hogy a nőnek mindent el kell tűrni. Bárhogyan is bánt vele a férje, neki szelíden kellett viselnie, nem menekülhetett el. Ha ellentmondott, annak komolyabb következményei is lehettek. Szinte normálisnak tartották, ha ilyen esetekben a férfi szóban vagy akár fizikailag is bántotta.
De az az igazság, hogy a lélek alapvető természete a szeretet, csak ettől az emberiség eltávolodott jó ideje, legtöbben már nem is emlékeznek a természetes állapotra.
Tehát az egyik vagy másik fél ilyen szintű elnyomása nem normális jelenség. Nem kellene elfogadnunk, de a társadalmi elvárások és a túlélés miatt női őseink többségének mégis el kellett tűrni.
És tűri ma is sok nő. Mert sokan már szinte természetesnek veszik, és nehezebben tudatosul, hogy ha nem sikerült helyrehozni a kapcsolatot, akkor lehetőségünkben áll lépni és elindulni egy boldogabb jövő felé… Mert azért nem minden férfi bántalmazó ám….
Így volt velem is, egy ideig vittem magammal az ősök lelki sérüléseit, és azt a sorsot éltem én is. Azért értettem meg, mert ismerem Orvos-Tóth Noémi ezzel kapcsolatos kutatásait, és az Örökölt sors című könyve is megvan nekem.
Amikor gyerek voltam, már eleve ott volt a tudalattimban az áldozati állapot. Végignéztem szüleim rossz házasságát. Anyukám sokat szenvedett apukám mellett. Apukám mindenért kritizálta, holott anyukám erején felül próbált teljesíteni a háztartásban, az én nevelésemben és a munkájában. Apukám sok alkoholt ivott egy időben. Erről később leszokott szerencsére, tudott fejlődni, de a hozzáállása anyukámnak sok fájdalmat okozott.
Anyukám próbált küzdeni, gyakran jelezte neki, hogy ez így nem lesz jó. Évekig kísérletezett ezzel, sikertelenül. Mivel egyben akarta tudni a családot, inkább nem vált el. Az az emlékem van róla nagyobb gyerekként illetve tinédzserként, hogy fásult arccal tevékenykedik a konyhában, és olyan kimerült már, hogy arra sincs ereje, hogy engem meghallgasson. Sőt, kemény volt, ha sírtam valamiért. Ha például szerelmi bánatom volt, akkor rámförmedt: „ilyenek miatt nem sírunk, mert ez kicsi probléma”. Én a megoldást akartam keresni akkor is, de a válasz ilyesmi volt: „Ne gondolkodj, örülj annak, hogy van mit enni, van ruhád, másoknak rosszabb a sorsa! Miért nem mosolyogsz?” Mondta ezt úgy, hogy ő maga nem sokat mosolygott, maximum vicceken nevetett a testvéreivel. Felőrölte ez a házasság, engem pedig traumatizált anyukám boldogtalansága, sőt! Jobban hatott rám, mint apukám viselkedése, mivel az anyukám lelkiállapotát képeztem le lány gyermekként.
Ennek ellenére mindig szerelmes típus és spirituális érdeklődésű voltam, bontogattam volna a szárnyaimat, próbálkoztam… De jó ideig falakba ütköztem, bárhogy igyekeztem. Nem voltam még elég éber, dolgozott bennem a múlt és a tapasztalatlanság.
Mivel átlagos volt a külsőm, és nem volt „tökéletes”, ezért önbizalomhiányom is volt (a kamaszlányok többségének ma is önértékelési zavara van, sőt a kamaszfiúknak is…). De amit kaptam az élettől: az a bátorság volt. A félelmek ellenére is mentem előre. A félelmeket teljesen ki kellett volna iktatni, de ezt akkor még nem tudtam… Azt se, hogy hogyan kell.
Kezdeném az első párkapcsolatommal, ami nagyon rövidre sikerült. Ez egyébként még nem bántalmazó kapcsolat volt. Itt én követtem el a hibát. Mivel az önbizalomhiányom és a családi múltam miatt nem gondoltam, hogy belém komolyan szerelmes lehet egy férfi, kíváncsiságból összejöttem valakivel, aki csak mint barát volt szimpatikus. Hamar rájöttem, hogy ide kellene azért egyéb típusú vonzalom is.
De ő nagyon szerelmes lett, és a szakítás után is sokáig bánkódott utánam. Ezért megbántam, hogy a megfelelő érzelem nélkül jöttem vele össze. Ennek a kamaszkori történetnek majd később még jelentősége lesz, vissza fogok rá utalni, most mennék tovább időrendi sorrendben.
Első komolyabb párkapcsolatom már tipikusan olyan volt, amelyben a nárcisztikus személyiségű férfi először udvarias, kedves, vonzó… De az együttélés vele már félelmetes. Ezt egy tapasztalatlanabb nő későn veszi észre, és hosszú ideig tűri. Ráadásul dolgozik az ősöktől eredő női berögződés: mindent el kell viselni.
Apró dolgokért kiabált velem, és elvárta, hogy mindig csak vele foglalkozzak, mint egy kétéves gyerekkel. Ha elkezdtem takarítani, mosogatni, sokszor már akkor rámszólt, hogy miért nem vele foglalkozom? Mintha megmaradt volna egy kisgyermek szintjén. Egy külső szemlélő nem is gondolta volna, hogy egy diplomás, elismert ember ilyen szinten van lélekben. Pedig a karrier terén elért sikerek nem mindig vannak összefüggésben a lelki érettséggel…
Amikor szabadulni akartam a kapcsolatból, fenyegetett, és eljátszotta előttem az öngyilkossági kísérletét. Megijedtem, és nem mertem tőle elköltözni, végül a rendőrséggel való együttműködés útján sikerült szabadulni. Túlélte, hamar lett egy új kapcsolata, én pedig vittem tovább a sebeimet.
Utána volt még pár kisebb próbálkozásom párkapcsolat terén, de ezekre nem térek ki, mert annyira nem jelentősek.
Mindig vágytam egy szerető férjre, gyerekekre, családra. Az egyetemi évek után találkoztam is egy férfival, aki komolynak, érettnek tűnt, és bizalmat keltett. Az előző példához képest valóban intelligensebb volt. De ha tapasztaltabb lettem volna, láthattam volna az elején is, hogy gond lesz. De sajnos sokáig nem tudatosult, hogy amiben benne vagyok, az idővel fel fog őrölni.
Már akkor is veszekedett velem apró dolgok miatt, amikor az első gyermekünket vártam. Amikor megszületett, akkor is sok mindent történt, aminek egy igazán jó családban nem úgy kellett volna lennie. A gyerek körüli teendőkbe minimális mértékben szállt be. Nem mondom, hogy nem tett semmit értünk, dolgozott, hogy meglegyen a napi betevő, de nyolc óra munka mellett talán lehetett volna egy picit több ideje ránk.
Mivel nem volt segítségünk, bébiszitterre nem futotta, így egyedül láttam el a gyereket, a háztartást mindig. Mivel fáradt voltam, olykor hibáztam a házimunka terén, aminek gyakran kiabálás volt a jutalma.
Nem mondom, hogy nem voltak szép pillanatok, és hogy nem kaptunk tőle pozitívumot is. A maga módján igyekezett, a maga módján felelősséget vállalt a gyerekekért. De negatív tapasztalat sok volt, és rendszeresen úgy éreztem, hogy otthon háztartási robotgép, egyfajta szolga vagyok, akivel bárhogy lehet beszélni.
Miért tűrtem? Jeleztem sokszor, hogy rosszul esik, de hiába. És bennem volt az ősöktől eredő berögződés: egy nőnek mindent el kell viselni a családért, és neki egyedül mindent meg kell oldani. Ha már kicsit nagyobb a gyerek, a pénzkereset is feladat. (Persze azért is kaptam megjegyzéseket, hogy túl keveset keresek.)
Aztán megszületett a második, majd a harmadik gyermekünk is kis korkülönbséggel. A háztartás és a gyerekek mellett sokszor csak éjszaka tudtam dolgozni home office-ban. A gyerekek gyakran lebetegedtek a közösségből hazahordott vírusok miatt. Ilyenkor még nehezebb volt egyedül a sokféle feladat ellátása, gyakran voltam kimerült. Ezt jeleztem is, többször kértem a segítségét, de általában volt kifogása, hogy most miért nem ér rá. A kifogások mellett pedig jöttek a megjegyzések: már megint nincs rendben valami a háztartásban, vagy valamelyik étel nem lett elég finom.
Olyan is volt nem is egyszer, hogy a gyerekek összevesztek, és ő velem kezdett kiabálni, hogy miért nem tartok rendet. Tette ezt a gyerekek előtt, és velük is gyakran beszélt így. A gyerekek mindig is hozzám kötődtek, hozzá jóval kevésbé.
Akkor sem kaptam sokkal önzetlenebb bánásmódot, amikor nagyon beteg voltam a covid miatt, és nem sok választott el attól, hogy kórházba kerüljek. Akkor is csak minimális mértékben segített be, de jórészt én csináltam meg mindent a gyerekek és a háztartás körül, máramennyire képes voltam rá. Neki alig voltak tünetei, a kényelem mégis fontosabb volt számára, mint az én épségem.
De hát a „jó asszony mindent megbocsájt” (énekelte Zámbó Jimmy). Főleg, ha gyerek van, akkor már nincs kimenekülés egy ilyen kapcsolatból. Vagy mégis? Ha mégis megpróbálunk menekülni, még bűnösnek is érezzük magunkat. Vagy nem lehet, hogy inkább az a hiba, ha hagyjuk magunkat lelkileg megnyomorítani, és ezzel közvetve a gyereknek is ártunk? A rendszeres lelki bántás esetén is lényegében bántalmazó a kapcsolat. Hiszen nem arról volt szó, hogy néha volt egy-egy rossz napja, hanem rendszeres, napi szintű volt ez a jelenség.
Rájöttem, hogy nincs más út: bontani kell a házasságot. Mielőtt tudatosult ennek szükségessége, már előtte hónapokkal szinte minden éjjel sírtam, amikor nem látták a gyerekek. Sokszor meg sem tudtam mondani, hogy miért. Szeretethiányom volt, és gyakran gyomoridegem is: azon aggódtam minden délután, hogy most éppen miért fog megint leszidni a férjem, ha hazajön a munkából.
Természetesen az önbizalmam nulla szinten volt. A szülés után sokat híztam, ilyen körülmények között nehezen adtam le, az éjszakázás, a túlterheltség és a lelki problémák felborították a hormonrendszeremet.
Időnként próbáltam beszélni a gyerekeim apjával, igyekeztem jelezni, hogy ez így nem jó, ne kiabáljon annyit, töltsön időt a gyerekekkel. Néha úgy éreztem, érti, de aztán mégse változott semmi.
Aztán a lelki fejlődés mégiscsak segített, hogy rájöjjek, mit kell tennem.
Bár mindig érdekelt a spiritualitás, de mégsem találtam az utam egy ilyen helyzetben, voltak korábbi blokkok is, amelyek még akadályoztak.
Ráadásul én mindig kritikus voltam a spirituális gurukkal szemben, mivel úgy gondoltam, hogy 99 %-uk nem olyan bölcs valójában, mint ahogy mutatják, és túl nagy az egójuk.
Aztán jött a fordulat. Mégis volt egy tanítássorozat, amivel tudtam azonosulni. Azt sem követtem vakon, de a tanítások nagy tisztasága miatt mégis felemelt. A szeretet áll a tanítások középpontjában: nem is bonyolult, segítségével jobban átláttam a lélek dolgainak működését. Sikerült tudatosabbá válnom, és felismerni, hogy a volt férjemmel való kapcsolat fel fog őrölni. És ahogy engem is traumatizált gyerekként anyukám rossz házasság miatti keserűsége, úgy én is ezt a sorsot örökíthetem át a gyerekeimnek. Kivéve, ha felismerem ezt, és fordul a kocka…
És fordult, a kezembe vettem az életemet.
A volt férjemmel szétváltak útjaink, így most az egyedülálló anyák életét élem.
Nem haragszom rá. A harag, a sértettség negatív energia, ami rombol. Így neki is (és másoknak is, akik bántottak a múltban), szeretetet és jókívánságokat küldtem a távolból: tudjon fejlődni, egy pozitív utat találni, hogy majd egyszer boldog lehessen. Én pedig örültem annak a lehetőségnek, hogy új életet kezdhetünk a gyerekekkel. Nyilván vannak és lesznek is még lehetőségek… De mégsem kell egy rossz kapcsolatban lelkileg megnyomorodni. Így lesz jobb a gyerekeknek is.
Eldöntöttem, hogy én egy kiegyensúlyozott, pozitív hozzáállást szeretnék a gyerekeimnek átadni. De ezt magammal kell kezdeni: a gyerek akkor boldog, ha anya boldog, de sokan elmondták már! És mennyire igaz is. A túlzottan önfeláldozó anyák hiába erőltetik a mosolyt, a feszültség bekerül a morfogenetikus mezőbe, és onnan adódik a környezetnek, így a gyermeknek is.
Számomra valahogy mindig fontos volt a szerelem, így arra gondoltam, hogy talán gyermekekkel együtt, ilyen múlttal is megtalálhatnám még… Na de ezt nem volt egyszerű helyretenni magamban. Voltak olyan barátok (?), akik azt mondták, én már ne gondoljak erre, mert kicsi az esélye, hogy találok olyan férfit, aki a gyerekekkel együtt fogad el, és velük is jól kijön. De volt, aki biztatott, hogy márpedig sok pozitív példa van az ilyen esetekre is, miért ne sikerülne nekem is?
És most összeszedem mindazt, amitől megijedtem. Sokszor szinte reménytelennek éreztem a helyzetemet. De azt is elárulom, hogy sokszor hónapokig tartó lelki küzdelmek során mire jutottam az egyes esetekben.
Előtte azonban meg kell hogy osszam, hogy pontosan mi lenne a fontos számomra. Talán Te is azt fogod gondolni, kedves olvasó, hogy reménytelen dolgot kérek az élettől… De úgy vélem, mégsem.
Számomra egy párkapcsolatnak igaz szerelmen kell alapulnia. Nem elég egy kis vonzalmacska… És mivel a tudatállapotom változott, most már a szerelem is magasabb szinten van nálam, és a választott férfivel kapcsolatos elvárásom is.
Szeretném, ha a gyerekek mellett lenne egy olyan férfi, akire fel lehet nézni. De az nem elég, hogy jól kijöjjön a gyerekekkel a párom, ha nincs igazi szerelem, nem leszek boldog, és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad: a boldogtalanságot fogok sugározni, mert megint belépett a képbe az önfeladás.
Lett volna jelentkező egyébként, aki a gyerekekhez is ért, és én is nagyon kellettem volna neki, de épp emiatt mondtam nemet, mert egyébként nem voltunk egy hullámhosszon.
Lehet rám mondani, hogy válogatós vagyok, és talán emiatt maradok egyedül… De most utalnék vissza a kamaszkori történetemre: ha szerelem nélkül jövök össze valakivel, azzal fájdalmat is okozok a másiknak. Hogy tudnám kimondani, hogy „szeretlek”, ha nem azt érzem, amit a férfi ez alatt ért? Hamar vége is lehetne egy ilyen kapcsolatnak, és akkor mindenki sérül.
Most kitérnék arra, hogy milyen félelmekkel találkoztam lelki utamon, és milyen gondolatokkal próbáltam elűzni őket. Úgy vélem, esetem nem egyedi, így ezek az aggodalmak másnak is ismerősnek lesznek:
Kinek kellenék gyerekekkel együtt?
Ez azért nem annyira lehetetlen dolog. Számos olyan példáról hallottam ismerősöktől, hogy valaki válás után, több gyermekkel talált egy boldog kapcsolatot. Akár erősség is lehet: egy ilyet átélt anya már jóval körültekintőbben, érettebben és tapasztaltan választ. És a férfi, akinek gyerekkel együtt is kellünk, és őket is szereti, az biztos, hogy igazán szeret. Szóval még előnye is lehet, ha így nézzük. És ahogy fentebb említettem, nekem már lett is volna jelentkező, ha nem is olyan, akit vártam volna.
A mély, igazi szerelem, és egyáltalán olyan magas tudatszintű, bölcs férfi, akivel összeillenénk: nagyon ritka.
Igen, csakhogy az univerzum, és a mindent átható kozmikus szeretet nem matematikai valószínűségek alapján működik. A megfelelő időben összehozza a találkozást a megfelelő férfival. Nekem nincs is időm és idegzetem társkeresőn kínlódni, és nem is kell. Nyitott vagyok, nekem is megvan a magam felelőssége ebben, de itt szükség lesz az univerzum rendező munkájára is. És ez működni is szokott, ha a magam részéről mindent megteszek.
Önbizalomhiány – nem vagyok elégedett a külsőmmel
Ez tényleg nagy félelmet okozott, és a mai napig nem állíthatom, hogy teljesen megoldottam: a szüléseket követően sokat híztam, és bár azóta fogytam, nem vagyok elégedett a külsőmmel.
A szoptatás évei alatt nem tudtam fogyni, nálam a szoptatás erős szénhidrátéhséget okozott. Évekig vagy várandós voltam, vagy szoptattam. Mivel segítségem sem volt, az éjjelre maradt munkáktól is lemerültem, ez így együtt sok volt a szervezetemnek. Félreértés ne essék: nagyon örülök a gyerekeimnek, és annak is, hogy sikerült őket sokáig anyatejjel táplálni, hiszen ez mindenképpen jót tett számukra.
De egy kisgyermekes anyának normál esetben segítségre, együttműködő társra lenne szüksége, hogy vissza tudjon töltődni, így talán a szénhidrátéhség sem lett volna akkora.
Miután vége lett a szoptatás időszakának, normalizálódott az éhségérzetem, és szép lassan elkezdtem fogyni. Utána már én magam is jobban tudtam segíteni ezen: ügyeltem a táplálékaim összetételére. Tornára legtöbbször csak éjjel van időm, de beiktatom: az éjjeli szoptatást tehát váltotta az éjjeli torna.
Sokat köszönhetek Takács-Naár Emese Súlyos Utazás című könyvének, útmutatásainak. Bár nem tudok mindent betartani, (például az alvás szintet még mindig nem sikerül teljesítenem egyedülálló anyaként) de úgy gondoltam, hogy amit lehet, azt megpróbálom követni. Így a fogyás mégiscsak beindult, és a korábbiakhoz képest látványos az eredmény.
Azonban még nem vagyok elégedett a külsőmmel, még folytatnom kell, még van súlyfelesleg. Sőt a fogyást követően a bőr megnyúlt állapotba került, ráncosodik, nem tudják a szövetek teljes mértékben követni a változást. Van, akinek plasztikai sebész oldja meg ezt végül, vagy vannak még drága lézeres kezelések, de ezek nem elérhetőek a számomra. Ezt a jelenséget táplálkozással és bőrfeszesítő krémmel, olajjal enyhíteni lehet, de teljesen eltüntetni nem. Vagy csak hosszú idő múlva javul.
Szembesültem hát azzal, hogy negyven év körül, ennyi mindennel a hátam mögött nem fogok húsz évesnek kinézni, bárhogy is teszek meg minden tőlem telhetőt. A lehetőségeim korlátozottak ezen a téren, és ezt el kell fogadnom.
De felmerült a kérdés: ha találnék egy férfit, akivel kölcsönösen szeretnénk egymást, vajon elfogadná-e? Ettől kezdtem el rettegni belül. Biztos vagyok benne, hogy ezt a szörnyű érzést sok nő átélte már.
Aztán, valami isteni sugallatra, kérdeztem pár dolgot magamtól, majd meg is válaszoltam ezeket:
Mi a célod? A tökéletes külső elérése, amit sokan csodálhatnak, és megelégedettséggel tölti el az egót, vagy a boldog szerelem megtalálása? Nem ugyanaz a kettő.
A válasz: természetesen a boldog szerelem, engem nem érdekel, hogy mások mit gondolnak, csak a szeretett férfinak szeretnék tetszeni.
Következő kérdés:
Ha a szeretett férfi igazán szeret, nem lehet, hogy szépnek lát összességében akkor is, ha önhibádon kívül marad rajtad szépséghiba? Nem lehet, hogy a lélek szépsége is jelentős hozzájárul az összhatáshoz? (Hiszen még így is lett volna jelentkező…)
Válasz: De igen, logikus, hiszen ismerősi körben is látok erre példát. A gyerekeim apjának is a testem egyébként kellett volna, az más kérdés, hogy egyébként hogyan viselkedett. De nem is egy párt látok, ahol a nőből vagy a férfiból sem lenne szupermodell, mégis boldog a párkapcsolat, mert megvan az összhang. És én is így vagyok ezzel: ha szeretek egy férfit, nem várom el, hogy szőke herceg kinézete legyen.
Aztán próbáltam felsorolni még azokat az értékeket, aminek örülhet bennem egy férfi: például nagyon tudok szeretni, hűséggel, gondoskodó típus vagyok. Ezen a tudatszinten már érettebben is kezelek bizonyos szituációkat.
Azt még hozzá kell tennem: a spirituális tanulás továbbra is célom, hiszen van még mit tanulnom, de érzem, hogy megtaláltam azt az utat, amit régóta keresett a lelkem.
Tehát emögött azért kemény munka van, sok küzdelem is, sokszor erővel kellett magam kirángatni a gödörből, hogy ne adjam fel, ne riadjak meg olyan dolgoktól, amelyekre abban a pillanatban még nem tudom a megoldást. Ennek a hozzáállásnak is örülhet egy férfi.
Ezekkel a gondolatokkal próbáltam magamban helyretenni a dolgokat, és tudom, hogy még mindig vannak életterületek, amelyekben fejlődnöm kell, nemcsak magamért, a gyerekeimért, az egész környezetemért. Hiszen minden mindennel összefügg.
Éppen ezért kell kitartanom a nehéz pillanatokban is.
Nem könnyű egyedül ennyi mindennel küzdeni és ennyi feladatot ellátni, és nem tudom, hogy mennyi ideig tart majd még ez az időszak, akár több év is lehet, ki tudja…. De az is lehet, hogy egy fél év múlva már happy end-del egészíthetem ki ezt a történetet. Ezt nem láthatom előre. Vannak nehéz pillanatok így is, és van, amikor sírok még, a fáradtságtól vagy a magányosság érzetétől is, ha nem látják.
Ilyenkor próbálom emlékeztetni magam, hogy miért is kell kitartani az úton? Nemcsak a gyerekeimért és magamért, hanem azért a férfiért is, aki feltehetően valahol vár.
Mert az univerzum szeretet erői ilyenkor működésbe lépnek – vonzásnak is hívják ezt a jelenséget – és segítenek úgy rendezni a dolgokat, hogy ha eljön az ideje, egymásra találjunk. Ám vannak lehúzó erők is itt a Földön, amelyeknek nem tetszik a fény és a szeretet, és megpróbálnak elkeseríteni, de megijedni nem kell, csak menni tovább. A szeretet mindig erősebb.
Az én felelősségem, hogy kitartsak, és ha majd eljön ez a boldog kapcsolat, akkor megbecsüljem az isteni szeretetnek ezt az ajándékát.
Így amit most tehetek: minden erőmmel elsöpörni a félelmeket. A sima logika szerint kevés esélyem lenne a jelenlegi helyzetben és a jelenlegi földi állapotok között boldog kapcsolatot találni, de ahogy fentebb írtam: ez nem matematikai valószínűségek alapján működik. Most az a fontos, hogy rá tudjam magam bízni az univerzum rendező erejére.”
Ezzel a sorokkal zárta nőtársunk a történetét és az ezzel kapcsolatos meglátásait.
Ha van ezzel kapcsolatban kérdésed, gondolatod, oszd meg bátran kommentben. (Rosszindulatú kommenteket nem engedünk ki, így a trolloktól nem kell tartanod.)
Látható, hogy nem könnyű egy nehéz helyzetből kimászni, de lehetséges. Sokszor segítségre is szükség van ehhez.
Ha Te is hasonló helyzetben vagy….
Figyelmedbe ajánlom az EGYhelyen csodás szakembereit, akik a női lélek, önbecsülés és önbizalom valamint a párkapcsolat terén segítenek kiigazodni: Ács Krisztina párkapcsolati és önismereti coach, Hasuly Vilma fitoterapeuta, párkapcsolati és önismereti coach és Tácsik Gabriella dance coach és rehabilitációs tréner.
A teljes életmódváltással kapcsolatban pedig még több magas színvonalú szakember közül válogathatsz az EGYhelyen oldalán.
